Az emberek többsége a „szerződés” szó hallatára szíve szerint azonnal futna az ellenkező irányba, ha meg még életünk „legfontosabb” dolgával, a szerelemmel - és ehhez szorosan kapcsolódva a házasság intézményével - jár kéz a kézben a dolog, azzal már pláne nem tudunk mit kezdeni lelkiekben.

Sokakban a szó hallatán azonnal beugrik az idősebb, de gazdag férj kontra fiatal és kötőjel haszonleső plázacica sztereotípiája, ahol az ifjú menyasszony a férfi vagyonára utazik, s máris mindenki kórusban rávágja, hogy naná, hogy kell házassági szerződés! Persze ilyenkor nem gondolunk bele, milyen érzés lehet, ha szívünk szerelme, akinek a fél karunkat is odaadnánk (de akár még az egészet is), hirtelen az orrunk alá dugna egy példányt az esküvő előtti este…

Hát nem szeret engem a Pista, hogy alá akarja íratni ezt velem? Mert a mi szerelmünk bizony őszinte és érdekektől mentes, és ez a gavallér 10 év múlva biztosan kérés nélkül nekünk adja majd a házat meg a kocsit, elvégre nálam maradnak majd a közös gyerekeink is, ő meg majd valahogy megoldja. Nos, szép is lenne, ha ez így menne, és fájdalom ide vagy oda, de ezt a kérdést rendezni kell.

A házasulandók egyik fele szerint a házassági szerződés a jövőbeli váló per felé tett első lépés, míg mások szerint - ha esetleg sor kerül rá - a békés és korrekt elválás biztosítéka. Egy biztos: minden esetben a párnak kell eldöntenie, szeretnék-e szerződés formájában rögzíteni, ki mivel „szállhat ki a buliból”, ha esetleg úgy alakul a helyzet, mert a legtöbb jogrendszer a házasságot követően közös tulajdonnak tekinthet olyan dolgokat is, amiket mi nem szeretnénk akként kezelni.

Ha mindketten egyet értenek ennek a papírnak (is) a fontosságában, ott nincs dolgunk, ám ha az egyik fél vonakodik a témától, vagy egyikük sem akar „szerződni”, abban az esetben érdemes néhány szempontot végiggondolni. Az elmúlt időben társadalmunk óriási változásokon ment keresztül, és ma már nem feltétlenül a férfi lesz a családfenntartó, aki többet keres, és a pár tagjainak lehetnek olyan vagyontárgyai, amiket nem kívánnak „bedobni a közösbe”. Nagyon kellemetlen érzés lehet utólag bizonygatni, hogy az autót én kaptam a szüleimtől még a diplomaosztómra, és a plazma tévét is nehéz kettévágni, ha azt együtt vettük magunknak karácsonyra, s ezekben a helyzetekben éppen az a „szeretetnek” nevezett valami veszik el, aminek zászlaja alatt nem akarunk házassági szerződést kötni.

Ezzel persze nem szeretnénk állást foglalni sem a házassági szerződés mellett, sem pedig ellene, mintsem inkább arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a békés búcsúzás nem azon múlik, hogy valamit leírtunk-e vagy sem, mert nincs megtámadhatatlan szerződés, csak alacsony ügyvédi óradíj! Viccet félretéve, ha arra törekszünk, hogy korrekten zárjuk le életünk egy - remélhetőleg - szép időszakát, ahhoz nem feltétlenül van szükségünk egy 25 oldalas vagyonnyilatkozatra, csupán arra a szeretetre és tiszteletre, amivel a kapcsolat kezdetekor fordultunk a másik felé.

Nos, ha valaki azt várja, hogy a cikkben szorgosan suvickoló, gyereket nevelő háziasszonyokról fogunk írni, akik éjszaka átváltoznak csábos szeretővé, azok azonnal kattintsanak valahova máshová, mert az ő elvárásaiknak nem fogunk - és nem is akarunk - megfelelni!

Ti is észrevettétek már, hogy a „jó feleség” szókapcsolat hallatán az embernek önkéntelenül egy sütőmargarin reklámba illő csinos hölgy ugrik be tökéletes frizurával és élére vasalt köténnyel, amint épp valami ínycsiklandó süteménytésztát kavargat? Persze a sütés-főzéssel időben elkészül, a megjelenése mindig kifogástalan és alkalomhoz illő, nem beszél sem sokat, sem keveset, nem hisztizik, nem panaszkodik és nem nyaggat, remek szerető mindig és mindenhol, egészségesen főz de finomat, okos, sokat olvas de még annál is többet sportol (lehetőleg fut és jógázik), amitől S-es méretű a nadrágja, de a mellei legalább 75D-sek… Ha ti is ezt keresitek - akár magatokban, akár a párotokban -, akkor feltétlenül ejtsétek útba a szupermarketek gyerek osztályát, ahol a középső polcon általában gyönyörű barbie-babákat lehet kapni változó hajszínnel.

Sokkoló felismerés, nemde? Mert az ember a valóságban nem ilyen. Nem vagyunk robotok, akiket legyártanak egy séma alapján, hogy ez most a jó feleség széria, ez meg a rossz… De akkor mégis honnan dönthetem el, jól működöm-e feleségként, vagy a párom „jó”-e? Abban talán mindannyian egyet értünk, hogy a másik embert megítélni az életben nem a mi tisztünk, mi magunk csupán azt dönthetjük el, megfelel-e nekünk a jelenlegi felállás, és ha nem, akkor ennek ellenére akarjuk-e így folytatni (mert bizony sokan ennek ellenére is akarják, vagy ha nem, akkor sem változtatnak)?

Azt, hogy a szó emberi értelmében jó feleség vagyok-e a magam számára, kiderül abból, hogy elégedett vagyok-e azzal, amit nap mint teszek a „feleség” szerepben. Ha megfőzök a férjemnek, az elégedettséggel, jó érzéssel tölt el nap-nap után? De behelyettesíthetünk ebbe a kérdésbe bármit, amit mi a „feleség” státuszhoz kapcsolunk. Mert bizony nem vagyunk egyformák, és emiatt nem egyformán gondolkodunk arról sem, mi tartozik hozzá a házasélethez. Van, aki szerint a főzés az asszony dolga, míg mások a megértést, a meghittséget kapcsolják ehhez a szerepkörhöz. Bármi legyen is a mérce, a lényeg, hogy önmagunkkal kerüljünk harmóniába, önmagunknak akarjunk megfelelni és ne másoknak!

Azt már valószínűleg mindenki sejti, hogy „külső szemmel” a jó feleség kérdésről egyetlen egy embernek van „joga” véleményt nyilvánítani, ez pedig a házasság másik résztvevője: a férj, hiszen az ő életükről van szó (nyilvánvalóan ebben a témában a szomszédasszony vagy az anyós meglátásai nem relevánsak, és egyébként is, sepregessen csak mindenki a saját háza előtt!). Ám a kérdés itt sem az, hogy jó-e az a feleség, hanem az, hogy a férj számára megfelelő-e az, amit a párja feleségként tud nyújtani neki. Példának okáért, ha a férj szeretné, hogy a feleség minden este meleg étellel várja, ám a nő hátán minden alkalommal végig fut a hideg, ha csak a konyhára gondol, az nem azt jelenti, hogy megbukott feleségként, csupán azt, hogy nem tud/akar megfelelni a másik elvárásainak. Ebben az esetben pedig már csak az a kérdés, meg tudják-e oldani ezt a nézeteltérést (vagy mondhatnánk elvárás-különbségnek is!) a felek. Gyakran fordul elő, hogy ilyenkor a pár megalkuszik, és a feleség minden nap beáll a konyhába, habár nem szeret főzni, vagy megrendelik esténként a kaját valahonnan, holott a férfi „hazaira” vágyik. Persze így is lehet, de vajon szabad-e úgy leélni az életünket, hogy kompromisszumokat kötünk csak azért, hogy legyen mellettünk valaki, holott mindeközben éppen leghűbb társunkat veszítjük el: saját magunkat? A másik kérdés, szeret-e a párunk annyira, hogy elfogad minket ilyennek és talál-e bennünk sok más dolgot, ami miatt azt gondolja, ez vagy az már nem is olyan fontos...

Mai cikkünkben a jegyes fotózással foglalkozunk, ami az utóbbi időben észrevétlenül szerves része lett a nagy nap előtti készülődésnek.

A jegyes fotózás egy olyan esemény az esküvő napja előtt, amikor a pár és a választott fotós - aki ha minden jól megy, a nagy nap feledhetetlen pillanatait is megörökíti majd – közelebbről is megismerhetik egymást. De miért is jó mindez? Ez lényegében egy próba fotózás, ahol a fényképész megismeri a jegyesek szokásait, mozdulatait (pl. összebújós, romantikázós típusúak vagy inkább viccelődőek, esetleg a távolba merengők?), kitapasztalja a pár számára legelőnyösebb beállításokat, így a nagy napon garantáltan tökéletes képek készülhetnek majd. Az előzetes ismertség pedig hozzájárul ahhoz, hogy az esküvőn oldottabb legyen a hangulat, mivel nem egy vadidegen kattintgat majd ránk a sarokból.

De természetesen ezt a párfotózást nem egy protokolláris, stúdiós főpróbának kell felfogni, hanem egy óriási bulinak, egy örömfotózásnak! Ez a pár óra ugyanis csak az ifjú párról szól! Tematikáját tekintve általában egy, a pár megismerkedéséhez, mindennapjaihoz szorosan kötődő helyszínt választanak, ahol a fotós úgymond dokumentál egy „utolsó randit”, mielőtt a jegyesek összeházasodnak. Ilyenkor a pár „utcai”, de csinos öltözékben érkezik (amit a fotós általában segít kiválasztani, ha nem vagyunk biztosak benne, mi állna jól nekünk), s nem ritka, hogy a menyasszony egybe köti a próba sminkeléssel a „randevút”, de ha úgy kényelmesebb számunkra, akár fehér póló –farmer összeállításban is érkezhetünk, csak a jókedvünket ne hagyjuk otthon!

Ezen a napon a pár újra átélheti az első találkozás örömének mindent elsöprő érzését és önfeledten élvezheti egymás társaságát az esküvői szervezkedés édes bonyodalmainak közepette, és ráadásként mindezt profi kezek fogják dokumentálni, hogy az unokáknak is megmutathassuk, hol ismerkedtünk meg. Feszengenünk pedig semmi esetre sem szabad, hiszen az itt készülő képek csak egy gyönyörű kezdet újra álmodott pillanatait örökítik meg a számunkra, amiből töltekezhetünk a nagy nap előtt.

A jó hír pedig az, hogy ez a fotózás általában nem jelent plusz költséget az ifjú párnak, ugyanis többnyire az esküvői fotózási csomag ára már tartalmazza ezt a lehetőséget, s ha így van, feltétlenül vegyétek igénybe, mert garantáltan felejthetetlen élmény lesz!

Mai cikkünk arra keresi a választ, miként férhet össze a szerelem az emberiség örök dilemmáinak egyikével: a szabadsággal? Mert bár mind a két fogalom „sz”-szel kezdődik, a gyakorlatban nem követik egymást olyan precízen, mint ABC-rend szerint!

Szerencsére túl vagyunk már azokon az időkön, amikor 3 tehénért meg egy csinos kis parasztházért cserébe kiházasították az ember lányát otthonról, vagy mert a szomszéd Jancsika jó partinak ígérkezik, s talán nem is érezzük a súlyát annak, mekkora csoda, hogy a szerelem ma már szabad választásunk kérdése. Mégis, a mai napig is többen veszítik el szabadságukat - mindezt „szerelem” címszó alatt -, mint kellene.

Az elején még minden rendben van. Találkozunk, ha szeretnénk - és hát hogyisne szeretnénk minden pillanatban a másikkal lenni! Azonban ahogyan telnek múlnak a hetek, egyszer csak jól esne elmenni a haverokkal vagy a barátnőkkel egy pohár bambira a törzshelyünkre, ahová korábban mindig betértünk, ám ez új kedvesünknek nem igazán tetszik, mi pedig nyilván nem akarjuk Őt megbántani, így hát nem megyünk. Majd nem megyünk azután se, később se, aztán már egyáltalán…

Pedig a szerelemnek nem erről kellene szólnia. Egy igazán jól működő párkapcsolat két ember szeretetteljes szövetsége, ahol bármit megtehetünk, ami jólesik mindkét fél számára, ahol nem kell engedélyt kérnünk, ha moziba szeretnénk menni, vagy találkoznánk a barátainkkal, ahol annyi időt szánhatunk magunkra vagy a hobbinkra, amennyit szeretnénk, és egyáltalán! A párkapcsolatban párt választottunk, nem pedig ellenőrző tisztet! Egy jó társ boldog, ha öröm ér bennünket, támogat minket terveinkben és nem állja útját egyéb emberi kapcsolatainknak vagy kikapcsolódásunknak.

A szabadság sokakat megrémít, mert azt gondolják, ha kinyitják a kalitkát, a madárka elrepül, és többé nem tér majd vissza. A jó hír azonban az, hogy a madár mindaddig visszaszáll, amíg nem akarjuk önkényesen bezárni és megfosztani a szabadság élményétől, és ha osztozni tudunk boldogságában, a szárnyalása közben szerzett élményeivel minket is a magasba röpít, és azt hiszem, bizton állíthatom, nincs is annál szebb dolog, mint amikor együtt szárnyalhatunk.

A történelem tanárom anno azt mondta: egyenlőség először és utoljára az athéni demokráciában létezett. Nem tudom, így van-e, csupán annyit látok, hogy mindenki vezető akar lenni, de vajon mennyire fér ez össze egy párkapcsolat dinamikájával?

Mindenki boldog, harmonikus párkapcsolatra vágyik, ahol szabad és szerelmes, avagy szabadon szerelmes. A kapcsolat kezdetén, amikor még minden „rózsaszín”, amikor 3 nap után tengerparti esküvőről álmodozunk, és éppen csak egy csillámpóni nem rohangál a kertünkben, még nem igazán foglalkozunk a szabadság kérdésével. Pedig ez a kezdeti eufórikus állapot sajnos úgy elillan, mint a reggeli köd, s marad helyette két ember - jó esetben egymást szeretve és tisztelve -, és az egyikük bizony domináns lesz. Persze annyira még nem vagyunk túl a szerelem mámorító katarzisán, így a másik fél nagy boldogan hagyja, hogy társa magához ragadja az irányítást, s ezen a ponton hullik porba az egyenlőség magasztos gondolata.

Egyesek szerint az egyenlőség nem létezik, és hogy hibáztathatnánk bárkit is ezért a gondolatért, amikor a kapitalizmus vad vizein szocializálódott elménk egyből dobja az igét: az erősebb jobb a gyengébbnél, a gazdag többet ér a szegénynél, ha valami elromlott ne bajlódj a javítással, egyszerűbb újat venni… Egészen kicsi korunktól próbálja nekünk mindig valaki megmondani, mit, kivel, mikor hogyan tegyünk, s amikor végre találunk valakit, aki a szerelem édes érzésétől fűtve egy percre alárendeli magát nekünk, puff, már ösztönből le is csapjuk mint a taxiórát! És mikor rájövünk, lehet ezt úgy is, hogy én dirigálok, többé nem akarjuk kiengedni a gyeplőt a kezünkből!

Persze van, aki szereti, ha átveszik tőle az irányítást - és ezzel együtt a felelősséget is -, ha valaki mutatja az irányt, amerre menni kell, s ha ez a két pólus összetalálkozik a szerelemben (tehát egy vezető és egy nem vezetni akaró), működhet jól a viszonyuk. A problémásabb az, amikor két vezető „talál egymásra”, mert annak hosszú távon hatalmi harc lesz a vége, és a folytonos feszültség felemésztheti a kapcsolatukat. Ideális esetben a „Ki legyen a főnök?” kérdésnek azonban fel sem szabadna merülnie. Egy jól működő kapcsolat két önálló, szabad ember egyezsége, ahol csak a szeretet láthatatlan arany fonala köti össze kettejük szívét. És az egymás iránti tisztelet, mindig valamelyikükben kiváltja az elfogadás állapotát és mivel a másikat szereti és megérti, hogy az a dolog most fontos neki, enged. Még mielőtt valaki kiakadna ez nem egyenlő a beletörődéssel és az alárendeltséggel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egyik-másik szituációban olykor ne lehetne valamelyik fél dominánsabb a másiknál, de a főnök-beosztott gondolatmenetet érdemes az irodában hagyni, mielőtt hazaindulunk.

A héten fókuszba került, milyen hatással van az elvárás egy párkapcsolatra, ma pedig megnézzük, hogyan lehet ezeket a sokszor ösztönből gyártott feltételeket észrevenni!

Kissé ellentmondásnak tűnhet, de ha jobban belegondolunk, az elvárásainkkal éppen magunkat tesszük a legrosszabbat. Megszületik a gondolatainkba egy ideális, utópisztikus kép, amit szeretnénk valóra váltani. Például szeretnénk, ha kedvesünk sosem felejtené el a születésnapunkat, holott az első randi óta tudjuk, mennyire feledékeny a szerelmünk, erősségeit az élet más területein kell keresnünk. Amikor eljön a szülinapunk, mégis vadul reménykedünk valami csodálatos meglepetésben, de a nagy nap végére már egy tábla csokival is beérnénk a sarki kisboltból csak jusson eszébe, s végül nem marad más csak a rossz érzés: bennünk az, hogy megfeledkeztek rólunk, benne pedig, hogy már megint „elszúrta”. Holott a szívünk mélyén pontosan jól tudjuk: „lehetetlent” kívánunk tőle, mert hiába kérjük egy haltól, hogy másszon fára, amikor ő csak úszni tud.

Az már tiszta sor, elvárásaink előbb vagy utóbb csalódáshoz vezetnek, de hogyan vegyük észre, hogy egyáltalán elvárásaink vannak az adott helyzetben? Ha szeretnénk felfedezni a lelkünk mélyén megbúvó elvárásokat, hunyjuk be a szemünket, és gondoljuk végig az adott szituációt, majd kérdezzük meg magunktól, milyen érzésünk van vele kapcsolatba. Ha bármilyen rossz érzés merül fel bennünk, az azt jelenti, valaki vagy valami felé elvárásunk volt, ami nem teljesült.

A megoldás pedig elvárásaink elengedésében rejlik (ami nem egyenlő a céljaink, vágyaink elengedésével!). Ha nem várjuk el egy haltól, hogy profin másszon fára, nem is csalódhatunk benne. Az életszerűbb példánál maradva, ha tudjuk, hogy kedvesünk feledékeny és nagyon szeretnénk tőle ajándékot kapni, esetleg említsük meg neki időben a közelgő születésnapunkat (ebben akár segíthet egy barát vagy családtag, aki „véletlenül” szóba hozza), ha pedig már elfelejtette, próbáljuk „ésszel” végiggondolni: az ajándék a fontosabb vagy ő?

Ezen a ponton három lehetőségünk van: az első esetben teljes mértékig elengedjük az elvárásunkat a másik felé, és csak élvezzük egymás társaságát feltételekés csalódások nélkül, amíg mindketten jónak látjuk azt. A második esetben felismerjük az elvárást, amitől nem akarunk megszabadulni és párunknak sem kívánunk búcsút inteni, nos, itt a párkapcsolat érdekében meg kell alkudnunk, mérlegelnünk kell - mint egy jól menő üzleti vállalkozásnál - kapunk-e valami olyasmit a másiktól cserébe, amiért érdemes vágyainkról lemondani, de tudnunk kell, ez már egy feltételekhez kötött szeretet lesz (elviselem, hogy nem kapok ajándékot, mert ő jó szerető). És végezetül, ha viszont az az ajándék ennyire fontos nekünk a másik személye ellenében is, akkor keressünk olyan párt, aki nem felejt el felköszönteni minket. Ne legyünk gyávák kilépni egy olyan kapcsolatból, amelyről tudjuk, hogy nem tesz minket elégedetté, tartozunk magunknak ennyivel.

Sokan azt hiszitek, ilyen van, ez kell. Hát tévedtek. Korábbi cikkünkben arról írtunk nektek, hogy a kapcsolatok legfőbb kerékkötője az általunk támasztott elvárás a másik fél felé, ma pedig azt nézzük meg, miért károsak az elvárások a párkapcsolatra, és miben különböznek a céloktól, vágyaktól, álmoktól.

Elvárásai szinte mindenkinek vannak mind önmagával, mind pedig másokkal szemben. Persze most sokan azt gondolják, az elvárás fogalma egyenlő azzal, hogy van egy kitűzött célom az életben, ami felé haladok. Nos, a kettő között markáns különbség van: a cél egy olyan jövőbeli állapot, amit el szeretnénk érni, és jó esetben teszek a megvalósulásáért, míg az elvárás alkalmával éppen azt várom, hogy mások tegyék meg ezt vagy azt, mások viselkedjenek így vagy úgy és temészetesen ezt mind úgy, hogy a jövőbeli célom "normális elvárásom" felé segítsen.

Ez két okból sem kedvező: az első nyilvánvaló, senki sem szereti, ha dirigálnak neki. Gondoljunk csak bele, mi sem szeretjük, ha megmondják nekünk, mit hogyan csináljunk, akkor miért gondoljuk, hogy párunk szívesen veszi, ha beosztjuk az idejét vagy megszabjuk mit kell(ene) tennie? A második ok, amiért érdemes megszabadulnunk a folytonos feltétel-gyártástól, hogy ezáltal egy örökös elégedetlenség-spirált indítunk be az életünkbe, ami boldogsághoz biztosan nem vezethet hosszú távon, pláne nem a holtomiglan-holtodiglanhoz! Persze ideig-óráig örömet érezhetünk, ha az általunk megálmodott kikötéseket valaki teljesíti, de annál nagyobb lesz a csalódottságunk, amikor mégsem.

Számos pár életében az első pofonok egyike akkor jön el, amikor az a bizonyos rózsaszín köd elszáll, és megpillantjuk társunkat teljes valójában. Egyre másra „jönnek elő” tulajdonságok – melyek valójában szerelmünk első napja óta ott vannak! -, amik nem tetszenek nekünk, és szeretnénk, ha azt nem úgy csinálná a jövőben. És ezek bizony már feltételek! Szeretlek, ha nem dobod a koszos zoknidat a szennyesláda mellé; szeretlek, ha nem kiabálsz velem, amikor mérges vagy, és így tovább. Ott pedig nem beszélhetünk feltétel nélküli szeretetről, ahol az öröm érzése teljesítendő feladatok végrehajtásához van kötve. Minden ember arra vágyik, hogy a párja szeresse úgy igazán, mindenestül, jóban és rosszban egyaránt, ebbe pedig nem fér bele, hogy meg akarjuk változtatni a másikat. Nem beszélve arról, ha párunk teljesítené az elvárásainkat, elveszne az az ember, akibe beleszerettünk, és ha arra kérjük, változzon meg értünk, akkor őt szeretjük, vagy az illúziót, amit köré építettünk?

És végül, az elvárásainkkal végül nem a másikat, hanem magunkat tesszük tönkre, hisz mi kárhozunk el az állandó elégedetlenség állapotában.

Valószínűleg most sok minden jut eszetekbe: a szürke hétköznapok, az eltávolodás, a nem kielégítő szex, a kommunikáció hiánya, esetleg a pénz, de sorolhatnánk még, a lista hosszú lehet… Ma azonban egyikről sem lesz szó!

Vagyis lényegében éppen hogy mindegyikről szó lesz egy kicsit. Mert amikor felsoroljuk ezeket a dolgokat, illetve ezeknek a hiányát, akkor kivétel nélkül minden esetben egy dologhoz jutunk vissza: az elvárásokhoz. A mai világban ugyanis mindenkinek elvárásai vannak a másik felé, az élet felé, az egész világ felé, még akkor is, ha esetleg ő kevesebbet is tesz bele a buliba. Szokták is mondani: elvárások majd akkor legyenek, ha te is ezt vagy azt csinálod majd, ami pedig szintén egy bujtatott elvárás felénk.

De miért is ilyen rossz az, ha valaki elvárásokat támaszt? Azért, mert az örök elégedetlenség állapotára kárhoztatja saját magát egész életére. És most biztosan jönnek majd a felháborodott fekte öves önfejlesztők, akik szerint márpedig célok nélkül nem lehet élni, mert csak így haladhatunk előre, és bár a témából egy külön cikket lehetne írni, most csak csendben felhívnám a figyelmet: cél és elvárás nem ugyanaz a fogalom!

Az elvárás azt jelenti, feltételhez kötöm a saját boldogságomat: ha ez meg ez így vagy úgy történik, az akkor lesz jó, és én akkor leszek boldog. Ez pedig már eleve hibás gondolat, ugyanis most őszintén, ki az, aki úgy akar ugrálni, ahogyan más fütyül? Ugye te sem? Persze nem kizárt, hogy találunk olyan párt, aki végeredményben végrehajtja „parancsainkat”, de biztosak lehetünk benne, a szíve mélyén ő sem vágyik a rabszolga sorsa, csak megalkuszik valami oknál fogva a helyzettel.

Az igazsás az, ahol feltételhez van kötve a boldogság és a szeretet, az nem párkapcsolat, hanem egyenlőre működő érdekkapcsolat, jól menő üzleti vállalkozás, ahol jelen pillanatban mindkét fél engedményeket tesz, tűr ezt meg azt annak érdekében, hogy ne kelljen szinglivé válnia újra. Az őszinte szeretet, a feltétel nélküli szeretet ugyanis nem szab kritériumokat a másik ember felé: elfogad, megért, nem rendszabályoz. Nem kéri, hogy ne dühöngj, mert neki jobb lenne, ha nem ordibálnál vele, melletted van - és boldog! – akkor is, ha rossz passzban vagy és külső szemmel elviselhetetlen melletted lenni, és csak szeret.

Éppen annyira szeret rossz pillanataidban, mint a jókban, mert nem köti feltételhez, elvárásokhoz az érzést. Ez az őszinte szeretet, amely feltételek nélküli, és ez az egyetlen olyan út, amely hosszú távon - akár egy életen át – foghatjuk egymás kezét anélkül, hogy kapcsolatunk egy adott pillanatban kiüresedjen. És egy kis gondolkodnivaló a végére: ha megszabnád párodnak, hogy milyen legyen, akkor őt szereted, vagy azt az illúziót, amit párkapcsolat címén elképzeltél magadnak?

Sokan tartanak egy lépés távolságot, ha az egzotikus esküvő szóba kerül, ezért mai cikkünk lerántja az előítéletek leplét a tengerpartok homokjában kimondott boldogító igenről!

Az emberek első gondolata általában az, hogy egy egzotikus esküvő csilliárdokba kerül, holott ez nagyban függ attól, kivel dolgozunk együtt életünk nagy napjának előkészítésében, és talán a pénzkérdésről is más lesz a véleményünk, ha kiszámoljuk, mennyibe is kerül egy 200 fős lagzi. A kettő közti különbség az, hogy azt a bizonyos összeget a pár életre szóló élmények gyűjtésére fordítja, vagy megszervez (esetleg szerveztet) belőle egy egész napos dínom-dánomot, ahol 198 másik emberre is oda kell figyelniük. Természetesen egyik variáció sem rosszabb a másiknál, ezt mindig az ifjú párnak kell éreznie ott belül, hogy melyikre vágynak a szívük mélyén igazán!

Sokan azt gondolják, hogy egzotikus esküvő a tengerparti szertartás szinonímája. Nos, pedig ez egyáltalán nem így van! Egy egzotikus esküvőbe bármi beleférhet, amit csak akar a pár, legyen szó búvárkodásról, túrázásról, delfinekkel úszásról, elefánton lovaglásról, vitorlázásról, majom-simogatásról, egyszóval bármiről, a lehetőségeknek csak a fantáziánk szabhat határt.

Annyit azért elárulhatok, hogy én személy szerint a tengerparti szertartások szerelmese vagyok. Elképzelésem szerint nincs gyönyörűbb dolog annál, mint amikor a tengerpart lágy homokja simítja az ember talpát a parton feldíszített „boldogság-oltárig” vezető úton, és a tenger morajlásánál meghittebb bevonuló zenét sem nagyon tudnék elképzelni, de te álmodd az oltárt egy thaiföldi esőerdőbe vagy egy seychelle szigeteki sziklacsúcs peremére, a jó hír, hogy bármelyik megvalósítható, ha te erre vágysz a szíved mélyén!

A nagy ruha-kérdésről pedig annyit, hogy ha te földig érő ruhában szeretnél férjhez menni a tengerparton vagy a dzsungel közepén, akkor tedd azt! Pusztán azért, mert a szabad ég alatt lesz a szertartás, még nem kell térdig érő szoknyában érkezned, ha csak te nem azt szeretnéd! Természetesen erről a ruhakölcsönző szalonnal érdemes előzőleg megegyezni, de a tisztító szalonok munkatársai csodákra képesek annak érdekében, hogy a ti nagy napotok is egy életre szóló, felejthetetlen élmény legyen!

Régebben elképzelhetetlen volt leélni egymással úgy egy életet, hogy az aláírásunk maximum a villanyszámlán szerepelt együtt. Manapság azonban egyre több pár dönt úgy, nem fogadnak egymásnak örök hűséget az oltárnál, mondván, ők papír nélkül is szeretik egymást. Ezen a ponton azonban érdemes megvizsgálnunk magunkban pár kérdést!

Biztonsági játékosok

Sokáig gondolkodtunk, melyik ponttal kezdjük, de essünk át a nehezén kezdésnek, hogy édes lehessen a befejezés! Ha nem akarom ország világ előtt kinyilvánítani, hogy az ember, aki mellé minden este lefekszem életem párja, akkor valójában a házasságot nem akarom vagy őt? Kicsit még magam mellett tartom, de ha jön egy jobb, majd gyorsan lecserélem, elvégre nem írtam alá semmit? És addig sem kell, szembenéznek az egyedülléttől való félelemmel. Szomorú, de biztonsági játékosok igenis léteznek a párkapcsolatok világában, és igenis tartsd magad többre annál, minthogy „ugródeszkának” használjon téged valaki! Neked is jár, hogy valaki megbecsüljön, és szívesen álljon melléd az oltárnál! Szeretni és szeretve lenni felbecsülhetetlen.

Akik félnek a papírtól

Napjainkban a mobilunk már landol is a kukában, ha elromlott vagy kijött egy jobb széria. Ez a mentalitás pedig átragad az emberekre, és sokan félnek egy életre elköteleződni, amikor azt sem tudni, holnap lesz-e még állni fog-e a ház a fejünk felett. Sokan félnek a papírozástól, mert az olyan hivatalosnak tűnik, nem lehet visszavonni csak úgy, ha már aláírtuk. De kérdezem én, amikor remegő kézzel beadtuk a töri dolgozatunkat általános iskolában, nem volt nagyszerű érzés visszakapni csillagos ötös értékeléssel? A példa kicsit furának tűnhet, de a lényeg csak annyi: ne féljünk, ez az egész nagyon jól is elsülhet, és a jó hír, hogy ez csakis kettőnkön múlik! Ez az egész csak rajtunk múlik, ha kétségeink vannak, akkor pedig hallgassunk a szívünkre, az sosem hazudik!

A lázadók

Előfordulhat azonban, hogy a pár egyik vagy másik tagja a rendszerrel nem ért egyet, ami a házasság intézményét körül öleli ebben a rohanó világban, de azon elgondolkodtunk már, hogy hogyan is esik ez a másiknak? Ér-e annyit az ellenállásunk, mint boldognak látni életünk szerelmét?

Kettesben

Vannak olyanok is, akik magát az esküvőt szívesen megtartanák, de nem 200 fő előtt, sértődést pedig nem akarnak a meghívókból. Ez a legkönnyebb eset, hiszen itt mindkét fél „benne lenne a buliban”. Akkor mégis mi tart vissza minket? Egy egzotikus helyen, kettesben kimondott boldogító igen naplementekor, bokáig az aranyló homokban örök emlék lesz mindkettőtöknek, amire 60 év múlva is mosollyal az arcotokon emlékezhettek vissza!

Én ezt választottam:)