Sokan azt hiszitek, ilyen van, ez kell. Hát tévedtek. Korábbi cikkünkben arról írtunk nektek, hogy a kapcsolatok legfőbb kerékkötője az általunk támasztott elvárás a másik fél felé, ma pedig azt nézzük meg, miért károsak az elvárások a párkapcsolatra, és miben különböznek a céloktól, vágyaktól, álmoktól.

Elvárásai szinte mindenkinek vannak mind önmagával, mind pedig másokkal szemben. Persze most sokan azt gondolják, az elvárás fogalma egyenlő azzal, hogy van egy kitűzött célom az életben, ami felé haladok. Nos, a kettő között markáns különbség van: a cél egy olyan jövőbeli állapot, amit el szeretnénk érni, és jó esetben teszek a megvalósulásáért, míg az elvárás alkalmával éppen azt várom, hogy mások tegyék meg ezt vagy azt, mások viselkedjenek így vagy úgy és temészetesen ezt mind úgy, hogy a jövőbeli célom "normális elvárásom" felé segítsen.

Ez két okból sem kedvező: az első nyilvánvaló, senki sem szereti, ha dirigálnak neki. Gondoljunk csak bele, mi sem szeretjük, ha megmondják nekünk, mit hogyan csináljunk, akkor miért gondoljuk, hogy párunk szívesen veszi, ha beosztjuk az idejét vagy megszabjuk mit kell(ene) tennie? A második ok, amiért érdemes megszabadulnunk a folytonos feltétel-gyártástól, hogy ezáltal egy örökös elégedetlenség-spirált indítunk be az életünkbe, ami boldogsághoz biztosan nem vezethet hosszú távon, pláne nem a holtomiglan-holtodiglanhoz! Persze ideig-óráig örömet érezhetünk, ha az általunk megálmodott kikötéseket valaki teljesíti, de annál nagyobb lesz a csalódottságunk, amikor mégsem.

Számos pár életében az első pofonok egyike akkor jön el, amikor az a bizonyos rózsaszín köd elszáll, és megpillantjuk társunkat teljes valójában. Egyre másra „jönnek elő” tulajdonságok – melyek valójában szerelmünk első napja óta ott vannak! -, amik nem tetszenek nekünk, és szeretnénk, ha azt nem úgy csinálná a jövőben. És ezek bizony már feltételek! Szeretlek, ha nem dobod a koszos zoknidat a szennyesláda mellé; szeretlek, ha nem kiabálsz velem, amikor mérges vagy, és így tovább. Ott pedig nem beszélhetünk feltétel nélküli szeretetről, ahol az öröm érzése teljesítendő feladatok végrehajtásához van kötve. Minden ember arra vágyik, hogy a párja szeresse úgy igazán, mindenestül, jóban és rosszban egyaránt, ebbe pedig nem fér bele, hogy meg akarjuk változtatni a másikat. Nem beszélve arról, ha párunk teljesítené az elvárásainkat, elveszne az az ember, akibe beleszerettünk, és ha arra kérjük, változzon meg értünk, akkor őt szeretjük, vagy az illúziót, amit köré építettünk?

És végül, az elvárásainkkal végül nem a másikat, hanem magunkat tesszük tönkre, hisz mi kárhozunk el az állandó elégedetlenség állapotában.